Nem, nem csapom ki az asztalra az árva, lesérült, semmim sincs, csak mi vagyunk a mentők kártyát. Csak a végtelen szomorúságomat, és közben bizakodásomat. Kettősség, tudom.
Amit írok, az hosszú lesz, igaz, olvasni kell – elnézést, hogy nem élőzök és itt nem lesz drámatagozatos előadás-sorozat -, de hiszem, hogy a Lelencet figyelők, segítők tudnak, szeretnek olvasni, sőt értelmezni sem nehéz számukra.
Nos, álljon itt, hogy mit érzek, gondolok (nem, még mindig nem én vagyok az érdekes, hanem a Lelencben lakók). Közel két éve kivonódtam a forgalomból…Az egyébként teljes és sikeres életemből sok minden mellett a legszeretettebb hobbymtól, a kutyázástól fosztott meg a csigolyatörés…
Eszembe jutott sokszor, mi lesz a védencekkel…sokan nyugtattak, csináljuk, ahogy Te, tőled tanultunk mindent, ne aggódj értük…Így is tettem. Hiba volt.
Szeptember óta csak jöttek a hírek, ez sincs jól ott, az a kutya sem olyan, mint volt, sok-sok nagyon negatív észrevétel, és igen, innen is láttam: változik valami és nem jó irányba.
Persze nem múlt rajta olyan értelemben kutya-élet, hogy a Lelencben bárki áldozatul esett volna, de az a nívó, amit mindenki joggal elvárt – csökkent… A károkat hagyjuk is … az anyagi kár jelentős, mondaná a média-tudósító, hagyjuk…
Elfogadom a fáradtságot, a kreativitás hiányát, elfogadom, hogy vannak kiégések, tompultság – de az sajnos elfogadhatatlan, hogy látnivaló tényeken megy a vita, a tagadás, amikor már nem a védencekről szól a történet, hanem egyfajta presztizsről, meg a hüppögős, jaj, hát ha nincs bizalom. Nincs. Aki hazudik, azzal nincs. Aki védi a védhetetlent és azt vágja az arcomba, hogy nem vagy ott, nem látod, és mindent elkövet, hogy akadályozzon renoválást, takarítást, gazdisodást, azzal nincs, mitől is lenne.
Elindult egy pletykacunami: nyilván arról, hogy én mekkora ócska vagyok, nyilván egyoldalú, sértettségtől fűtött mesketézés.
Nem érdekel. Egy dolog érdekel: a számos védencünk jóléte, haladása, rendes etetése, ellátása.
Hogy most valódi kutyások, minden korábbi sérelmüket félretéve, kapát-kaszát eldobva, évi szabadságuk terhére kirohantak és napi 10-12 órában lelküket kitették – most látszik, mi is volt eddig …
Elkezdődhet valami újabb, folytatódhat ott, ahol kiestem – de csakis segítséggel…Életem tragédiája a kerekesszékbe kényszerülés – aki nem töltött el semennyi időt sem úgy, hogy még pisilni sem képes egyedül, fogalma nem lehet arról, hogy mi ez, milyen lemondások, mennyi fájdalom, mennyi megalkuvás jár ezzel. De mindegy, ez van.
Én nem fogok fenyegetőzni negyvenvalamennyi kutya elaltatásával, nem fog senki éhen halni, betegség esetén mindenki meg fogja kapni a kezelését – de immár nem tudok kipattanni, mint korábban.
Mégis, én vagyok az egyedüli felelős jogilag is. Volt, aki visszavágott, állandóan ezt mondod…és röhög, mert lelép és semmi nem történik vele. Mondjuk őt minősíti, az ő nulla lelkiismeretét.
Engem pedig az, hogy akarom, hogy jól legyenek a Lelencek.
Régi-új felállással – mínusz én, aki nem bír felállni, röhögj csak – , de gondoskodni kell a Lelenc védenceiről.
Ugye Ti is segítetek?